3.
Reggel amikor kinyitom a szememet, kérdőn nézek körül az ismeretlen szobában. Hogy kerültem ide? Kikászálódom az ágyból és az ajtóhoz támolygok. Miért fáj ennyire a fejem? A tegnap estéből nem emlékszem semmire, furcsa. Ahogy lenyomom az ajtó kilincset, észre veszem, hogy be zárták az ajtót. Mi a franc?! Az a segg fej most komolyan bezárt ide?!
-Na, várj csak! -nem adom meg neki azt az örömöt, hogy legyőzhet. Inkább itt ülök a szobában egész nap, mint hogy dörömbölni kezdjek és az a mocsok győzzön.
Jobban szétnézve nem is olyan kellemetlen ez a szoba. Az egyik sarokban van egy könyves szekrény, roskadásig megpakolva a legfrissebb könyvekkel. Mellette egy plazma-tv van, alatta két polcon DVD-k. Az ágy a TV-vel szemben van, és mellette van az egyik oldalt egy éjjeli szekrény, a másik oldalt egy gardrób. A gardrób mellett egy ablak... Ablak?! Odarohantam az ablakhoz, de hamis reményt tápláltam, a 2. emeletről nem birok hangtalanul lejutni, főleg, hogy az ablak alatt egy járda húzódik. Nem úsznám meg sérülés nélkül. Így ezt az ötletet el is vetettem. Mivel annyira nincs sürgős dolgom, levettem a polcról egy könyvet, de mivel nem értettem mi van bele írva, a visszavágásomról kezdtem fantáziálni. Nem igaz, hogy csak most jutott eszembe! Hullámcsat. Mindig van nálam egy darab, még a pizsamám zsebébe is szoktam rakni, mivel zavar ha a hajam a szemembe lóg. Elővettem a csatot és elkezdtem a zárat birizgálni. Egy ideig csak szenvedtem, és már tiszta ideg voltam mert nem bírtam kinyitni az ajtót, de amikor fel akartam adni az ajtó hirtelen kitárult és akkora erővel csapódott az arcomnak, hogy hátra estem és a fejem még jobban elkezdett lüktetni.
- Mi a...- kezdte Max, döbbenten- Hát te meg mit csinálsz?-nézett rám rosszallóan, majd közelebb lépett és felsegített a földről.-Ugye, nem esett bajod?- és itt volt az ideális pillanat.
-Max...Annyira...Annyira fáj a...-fájdalmas tekintettel rápillantottam. Láttam az arcán az aggódás.
-Mid fáj?
-Neked fáj.
-Huh?- épp, hogy reagált, nagy erővel két ujjam közé fogva megszorítottam az orrát.
-Áuu. Ezt miért csináltad?- dörzsölte meg az orrát.
-És te miért zártál be ide?Hmm?- néztem rá kihívóan. -Ne hidd azt, hogy megijedek tőled. Túl sok mindenen mentem már keresztül.- mondtam ki őszintén, de amikor fel akartam állni, a karomnál fogva visszarántott. Annyira elszédültem, hogy az ölében kötöttem ki.-Engedj el!- kértem magabiztosan.
-Nem.
-Mondom, ENGEDJ EL!- kezdtem kétségbe esni. Ezzel csak annyit értem el, hogy még szorosabban karolta át a derekamat.
-Akkor válaszolj egy kérdésemre.
-Nem. Enged már el végre.
-Mondom, ha válaszolsz elengedlek.-felelte teljesen nyugodt hangon.
-Nem.
-Tényleg?- rakta a fejét a vállamra.
- Hülye pedofil barom. Oké, legyen. Mond azt a hülye kérdést és engedj el végre.
-Mi történt veled?
-Se...
-És ne mond, hogy semmi, úgysem hiszem el. Normális választ akarok.-Nem,nem,nem. Nem fogom megmondani az igazat. Nem tehetem. Nem akarom. Muszáj valamit kitalálnom!
-Az apukám egy tudós volt. Biológus. Minden szombaton elvitt egy elhagyatott házhoz és lezárt a pincébe. Ott kísérleteket végzett rajtam. Az agyamat tesztelte különféle... Áhh, mindegy. A lényeg, hogy áramot vezetett az agyamba.- mondtam. Igazából ez félig igaz, de a valóság ennél rosszabb volt.- Most már boldog vagy?-kérdeztem dühtől lángoló arccal.-El engednél végre?
-Sajnálom.-nézett rám őszintén és maga felé fordítva, megölelt. Furcsán megnyugtató volt a közelsége. Szinte már jólesett. Szinte...-Tudod mit?
-Mit?-szipogtam zavarodottan.
-Szedd magad rendbe, és akkor körbevezetlek a városban. Ugye szereted a banchant?-csak bólogattam, mert egy hang sem jött ki a torkomon.
-Oké. Akkor lent megvárlak.-mondta, majd kiment és mielőtt még becsukta volna az ajtót megnyugtatóan rám nézett.- Nem zárom rád az ajtót többet, de akkor te meg ne zárkózz be az én szobámba.- mondta majd becsukta az ajtót. Rám törtek a tegnapi nap emlékei. Már emlékszem, hogy kerültem ebbe a szobába. Jaj, olyan hülye vagyok. Max még figyelmeztetett is, hogy van egy pótkulcs az éjjeliszekrény fiókjában. Mekkora egy bunkó voltam. De nem fogok bocsánatot kérni! Miattuk vagyok itt. Ő vett el a családomtól!...De ő is mentett meg tőlük.
Ez a város eszméletlenül gyönyörű! Rájöttem, szeretem a banchant. Isteni finom. Kár, hogy nem tudom, hogy hol vagyunk. Maxtól meg nem merem megkérdezni...A város így szürkületben nagyon varázslatos, biztos nappal még gyönyörűbb. Az emberek barátságosak egymással, még velem is mint kívülállóval. Max elvitt moziba, ahol a kedvemért feliratos filmet választott, így én is jól szórakoztam. Utána a kedvenc éttermébe vitt ahol megkóstoltatta velem a banchant, ami a kedvenc étele. Most már nekem is. Az étteremből kilépve sétáltunk egy nagy kört, mert szerinte így élvezetesebb mint az autóból. Igaza volt.Amikor haza hajtottunk, egy kamion áttért a mi sávunkba. Max félrerántotta a kormányt, így a korlátot átszakítva belezuhantunk a folyóba. Max az ütközéstől elájult, én teljesen lefagytam. Az ablakon bámultam ki, ahogy egyre jobban süllyedünk a sötétségbe. Csak akkor eszméltem fel amikor már a derekamig ért a víz a kocsiban. Próbáltam Maxot felrázni, de hiába. Elájult. A kocsi ajtaja nem nyílt, de hiába is nyílna, nem tudok úszni. Meg fogok halni! A víz egyre jobban emelkedett én pedig, nem tudom miért, de Maxot tartottam életben. Mivel már ellepte a víz, csak átadni tudtam neki a levegőt. Végül nekem sem maradt már. A víz teljesen bekebelezte a kocsit. Az oxigénhiánytól rángatózva bevertem a fejem a szélvédőbe, és minden sötétbe borult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése